Tanultátok-e a számokat?

Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok -
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.

Csokonai Vitéz Mihály

Alku 
Vitéz és Lilla (Kettős dal) 

 
Vitéz
 
 
Még szeretsz-é?
 
Engem másért, míg csak élek,
 
 
[Meg nem vetsz-é?]
 
 
Én szeretlek tégedet,
 
 
Tisztelem jó szívedet:
 
 
Megvethetsz-é?
 
 
Megvethetsz-é?
Lilla
 
Hidd el, kérlek, kedves lélek!
 
 
Én szeretlek,
 
Téged másért, míg csak élek,
 
 
Meg nem vetlek.
 
 
Százszor már nem mondtam-é?
 
 
Mégis kételkedhetsz-é?
 
 
Be nevetlek.
 
 
Be nevetlek.
Vitéz
 
Sokszor ám a lyánka szíve
 
 
Állhatatlan.
 
És ahoz, ki legjobb híve,
 
 
Irgalmatlan.
 
 
Én is attól tartok ám;
 
 
Mert ez a kis ethikám
 
 
Csalhatatlan.
 
 
Csalhatatlan.
Lilla
 
Én is hát szíved formáját
 
 
Űgy tekintsem,
 
Hogy más ifjaknak hibáját
 
 
Rád is hintsem?
 
 
Nem, nem: bár más mit tegyen,
 
 
A mi szívünk hű legyen;
 
 
Űgye kincsem?
 
 
Űgye kincsem?
Vitéz
 
Én örökre lészek híved,
 
 
Kedves lélek!
Lilla
 
Én is, kedves! mással szívet
 
 
Nem cserélek.
Vitéz
 
Én szeretlek, édesem!
Lilla
 
Én is téged, kedvesem!
Ketten
 
 
Míg csak élek.
 
 
Míg csak élek.
 
 Babits Mihály: Ady Endrének 
1911.
                  1.
Hajdan mint bajnok társa mellett,
melletted mentem harc elé:
neked egyfelé győzni kellett,
nekem harcolni kétfelé.
Győztél; s a harc új harcot ellett,
visszáját úntig meglelé,
s harccal a szívem úgy betellett:
alélva kérdem: több jön-é?
Ó te rég ismert ismeretlen,
ki mellé csúful emlegettek,
kinek nem tudtam lenni társa,
de egy anyánk volt: Magyarország:
Mégis vérek vagyunk mi ketten,
bár ellentétek, együtt eggyek,
harcom a harcod folytatása,
s testvérül szólok íme hozzád:
2.
Kit nem értek, kit sohse láttam,
ki mellé csúful emlegettek,
ki vagy, bár nem szeretsz, barátom,
jobb mind sokan, akik szerettek;
halld, már a hangom alig hallszik,
mint lámpa, melyet elfeledtek,
egyedül és lassan kialszik,
s a koncert egy hanggal fakóbb,
s egy színnel némább lesz a rajz itt,
hol együtt voltunk hallhatók:
megint álomba hull Magyarhon?
szólnak már titkos altatók.
Még egyedül te állsz a parton,
éjig a bukó napba nézve,
s hogy jő mögötted, nő az alkony
hátad mögött, nem veszed észre:
Ébresztő, ébredj! Vagy kivárod,
mig a hazug hold megigézne?
Neked kell mindent megcsinálnod,
azt is ám amit én akartam:
te kiállod! (Én már kiállok.)
Én már elhallgatok zavartan.
Nem értek hangos lenni. Téged
meghallanak. (Én már meghaltam.)
És kincsemet hagyom tenéked:
elődöm voltál, légy utódom:
az üszköt, ami bennem égett,
máglyádra vetve, elhuzódom.
3.
Nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Nem! nem! bűn volt, amit beszéltem,
mikor a szívem arra gondolt,
hogy szálljon el dalom a szélben:
amit zengtem, örökre zengtem,
és nem halhatok meg, ha éltem.
Nem értek néma lenni. Nem, nem!
S szavam pelyhét nem vethetem
idegen ajk sodrába. Ennen
törvényem lenni végzetem…
– – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – –
s mig képet oltáromra vágni,
avagy színnel igézni bírok,
idegen kép nem fogja látni
hajolását acél nyakamnak,
s csak oly istent fogok imádni,
akit én alkotok magamnak.